Neumann-határ Az élő szervezetek létezésének (s ráadásul mindvégig _/ugyanazon/_ elvek alapján felépült élő szervezetek létezésének) hosszú ideje, s ennek ellentmondani látszó sérülékenységük azt sugallja, hogy kell legyen valami, ami rejtélyes módon ellenállóvá teszi őket a külső behatások, valamint a „belső” meghibásodás ellen. Minél nagyobb egy rendszer belső kapcsolatainak száma, annál nagyobb lesz a valószínűsége, hogy valamely külső behatás meghibásodást okozzon bennük. A kép azonban nem ennyire egyszerű, ugyanis egy bizonyos rendszernagyság fölött (egy bonyolultsági fok fölött?) az egyes kapcsolatok száma már olyan nagy lesz, hogy egyetlennek a meghibásodása vagy elvesztése nem jelent számottevő zavart (eredetileg:semmit) a rendszer egésze számára. A rendszer ellenállóvá válik a hibákkal szemben. Az élő szervezetek a természetes szelekció következtében elejétől fogva abban az irányban tökéletesedtek, hogy minél jobban ellenálljanak a meghibásodásnak – vagyis hogy minél bonyolultabbak legyenek. [EZ VALÓSZÍNŰLEG TÚLEGYSZERŰSÍTETT ELKÉPZELÉS: AZ FÖLDI SZERVEZETEK ÚGY TÖKÉLETESEDTEK, HOGY MINÉL KEVESEBB ELEMMEL, MINÉL ÖSSZETETTEBB VISELKEDÉSRE LEGYENEK KÉPESEK AZ ADOTT ÉLETTÉRBEN (amit ezen felül bírnak AZ A NEM NORMÁLIS körülményekkel szembeni ellenállásuk). A BIOSZFÉRA EGÉSZÉRŐL ELLENBEN AKÁR IGAZ IS LEHET, HOGY A NAGYOBB BONYOLULTSÁGRA IRÁNYULÓ FEJLŐDÉS JELLEMZI. A bioszféra fejlődéséről azonban senki sem próbált meg ilyen teljes képet alkotni. (Fő a tudós karrierje!)] Az élő szervezetek bonyolultságának valószínűsége egy bizonyos határon túl már nagyobb, mint széthullásuknak valószínűsége. Ugyanez érvényes az emberi társadalomra is. A társadalom részegységeinek (intézmények, hivatalok) és ezek kapcsolódási pontjainak (törvények, rendeletek) száma is állandóan növekszik. Így (ha ezáltal) a társadalom bonyolultsága növekszik, (akkor) egyúttal növekednie kell az állandóságának is. A gyakorlat azt mutatja, hogy valóban így is van. Kérdéses azonban, hogy milyen áron lehet elérni a kívánt magasabb megbízhatósági szintet – egy bonyolultabb (társadalmi) rendszer nehezebben éri el az egyensúlyi állapotot (pl. egy meghibásodás után), és ekonomikusan sem kifizetődő. [LEHET, HOGY TÚL OPTIMÁLIS? LEHET EGYÁLTALÁN TÚL OPTIMÁLIS?] Érdekesek e probléma következményei – például – a robotikában: Egy megbízható robotnak bonyolultnak kell lennie, ami azonban maga után vonja, hogy nagynak is kell lennie – s nem csupán belső kapcsolatrendszerében összetettnek. Ebben áll valójában a Neumann-féle határ problémájának megoldása: megtalálni a legkisebb méretű s ugyanakkor (azt a) legnagyobb bonyolultsági fokú rendszert, amely az adott célnak megfelel. FORRÁS: valamelyik rádióamatőr folyóirat (cseh AMARO?) esetleg, a magyar Élet és Tudomány egyik száma az 1980-as évekből.
lhotx